Mit is rejt a Rosenholz?

Kenedi János, a magyar titkosszolgálatok világának jó ismerője, az Élet és Irodalom 2007. július 27-i számában egy krédóban foglalja össze nézeteit, amelyek új feladatával - egy újabb ügynökbizottság vezetésével - kapcsolatosak. Teljes mértékben egyetértünk vele abban a tekintetben, hogy az előző rendszer titkosszolgálatainak dokumentumai minél szélesebb körben legyenek hozzáférhetők. Írásának két részével azonban részben vitába szállnánk, részben pedig korrigálnánk az ott leírtakat. Mindkettő az NDK állambiztonsági szolgálatával, a Stasi-val kapcsolatos.

Kenedi János amellett érvel, hogy a magyar szolgálatoknak felesleges bármit is titkolniuk , …mert a CIA 1990-ben a Rosenholcz fedőnevű akció keretében – lefoglalta, majd 1994-1995-ben másolás után visszaszolgáltatta azokat a STASI-nál őrzött VSZ-„titkokat”, amelyeket a magyar szolgálatok saját kebelbeli titkuknak vélnek…” Kenedi János nem először fogalmazta meg ezt a tételt, de bizonyítékot eddig nem szolgáltatott hozzá.

Netalántán nem is lehet?

Mert mi is ez a bizonyos Rolzenholcz- (Kenedinél korábban Rosenwood) akció? Az NDK összeomlásának zűrzavarában a CIA emberei – máig tisztázatlan körülmények között – hozzájutottak a néhai NDK néhai Állambiztonsági Minisztériuma Felderítő Főcsoportfőnökségének (HV A) olyan adataihoz, amelyek a külföldi ügynökök neveit (is) tartalmazták. Természetesen ezek az adatok felkeltették az NSZK kormányzatának érdeklődését is. A visszaszerzésükre irányuló műveletet a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) „Rosenholz” (azaz rózsafa) fedőnévvel látta el. (Tehát ez nem a CIA-akció neve – ennek neve máig ismeretlen.) Hosszas tárgyalások kezdődtek az USA és az NSZK között, amelyek csak igen lassan vezettek eredményhez. Igaz, a BfV már 1993-ban, majd 1999-ben lemásolhatott 1660 illetve 800 kartotékot, de ezek az egész anyagnak csupán töredékét képezték. Tévedés tehát, hogy az átadás 1994-1995-ben lezárult volna. Csak 2000 márciusában kezdődött meg ugyanis a jelentős mértékű másolatátadás. 2003-ra összesen 381 CD-ROM került Németországba. Ezek némi huzavona után (mivel az USA kezdetben az adatok további titkosítása mellett kardoskodott) a köznyelvben Birthler-Hivatalhoz (korábban Gauck-Hivatalhoz), a Stasi-iratok gyűjtőhelyére kerültek. (Bár ezután a Hivatal ült rá az adatokra, mert várható volt, hogy néhány parlamenti képviselő is érintett lehet…Németországban sem könnyű a kutatók élete.)

Egy CD-ROM Rosenholz-adatokkal. Még az USA-ban sem tudták helyesen írni a fedőnevet....

Mit tartalmaznak az NSZK-ba eljutatott adatok? Egyes-egyedül a HV A (nyugat-)németországi akcióival kapcsolatos információkat! (Ezek alapján mintegy 6000 ügynök személye beazonosítása vált lehetővé.) Mindezekben a kartotékokban a HV A embereinek (illetve az általuk kiszemelt személyek) adatai kerültek rögzítésre. Ráadásul csak az NSZK-beliek (mert a más országokban tevékenykedő HV A-ügynökök neveit az NSZK nem kapta meg – 52 kartoték kivételével, amelyeket tévedésből adott át a CIA.). Semmilyen említés nem történik „baráti” országok szolgálatainak tartótisztjeiről illetve ügynökeinél. A Helmut Müller-Enbergs nevével jelzett (a Birthler-Hivatal munkatársa, korábban a Rosenholz-kutatás felelőse) „Rosenholz. Forráskritika” címet viselő, 2007. július 26-ai dátumot viselő, 238 oldalas tanulmányban, amely igen részletesen taglalja és mutatja be a CIA-tól kapott adatok eddigi történetét, összes problémáit és a belőlük levonható következtetéseket, egy szó sem található „VSZ-titkokról”, illetve más országok titkosszolgálatainak ügynökeiről. (Csak mellesleg utalunk arra, bizonyos jelek azt sejtetik, hogy a HV A a „baráti” országok állampolgárai közül is beszervezett jó néhányat. Érdekes lenne megtudni, hogy a CIA értesítette-e erről a közép-európai új demokráciák kormányait, illetve ezen országok kormányai érdeklődtek-e az Egyesült Államok hírszerzésénél ez ügyben?)

Mindezek mellett természetesen tudhat a CIA sok mindent – akár a külföldön tevékenykedő volt magyar ügynökök neveit is, de mai tudásunk szerint nem a Rosenholz-kartotékokból.

Más helyütt Kenedi János a következőket írja: „A hatályos "ügynöktörvény" az állambiztonsági szolgálat titkos informátor-rendszerének csak a 'legalsó' hálózati kategóriáit veszi figyelembe (informátor, ügynök, tmb, tmt). A szándékosan a III/III-asra rácsúsztatott törvény az SZT-tiszten kívül fumigálja a 'magasabb' informátori kategóriákat, nem veszi figyelembe az NBH kezelésében lévő titkos adattárat, valamint a Stasi kebelében lévő, a volt szocialista országok állambiztonsági információit integráló SAUD-rendszert sem.” Itt a SAUD-rendszerrel akadtak gondjaink. Kenedi János nyilván a SZOUD-ra, a volt szocialista országoknak „Az ellenség adatainak egyesített nyilvántartási rendszer”-ére gondol (ennek orosz nyelvű rövidítése adja ki az előbbi mozaikszót). (Ezzel kapcsolatban lásd többek között az ÉS 1998/29-es számában Varga László írását.) Ennek a központi számítógépe Moszkvában volt, ahová a rendszerbe bekapcsolt országok (Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, NDK, Szovjetunió) betáplálhattak az ellenségre vonatkozó adatokat, illetve lekérhettek ilyeneket. Ebben a rendszerben alapvetően a keleti blokk vélt vagy tényleges ellenségei kerültek be, és kevésbé ezen országok állampolgárai (bár erre is vannak példák). (Lásd ezzel kapcsolatban Baczoni Gábor és Bikki István tanulmányát a Trezor 3.-ban, szerk. Gyarmati György) Éppen ezért kevésbé valószínű, hogy itt ’magasabb’ informátori kategóriák tagjai fellelhetők lennének.

Sajnálatos, hogy Kenedi János, gyakorlott kutatóként, ilyen tárgyi tévedésekkel igyekezett alátámasztani mondandóját.

Beköszöntő

A titkosszolgálatok működését mindig is nagy érdeklődés fogadta – nem teljesen függetlenül az őket körülvevő homály és titokzatosság miatt is. A széles közönség érdeklődését a 20. század második felében többnyire a James Bond – filmek és társaik elégítették ki (már ahol nézhették….).

A hidegháború végétől kezdve a titkosszolgálatok helyzete meginogni látszottak. A korábbi fő ellenfelek, ha barátokká nem is váltak mindahányan, már nem a fő ellenségek. Ez felvetette számos országban azt a kérdést, hogy szükség van-e még a titkosszolgálatokra, vagy ha igen, milyen mértékben. Természetesen a titkosszolgálatok – mint minden bürokrácia – igyekezték túlélni ezt a válságot és új feladatok után néztek. Ez is vitákat generált. Ezáltal a „szolgálatok” talán először nem botrányok kapcsán szerepeltek egyre sűrűbben a modern tömegtájékoztatási eszközök világában.

Majd jött 9/11, a 2001. szeptember 11-ei new york-i és washingtoni terrortámadások napja, amely – ha új történelmi szakaszt nem is nyitott –, de számos kérdést újra markánsan felvetett a titkosszolgálatokkal kapcsolatban. Nem csak olyan formában, hogy mit nem tettek meg korábban, ami miatt e támadások bekövetkezhettek (ez később a londoni és madridi merényletek kapcsán újra és újra felvetődött), hanem hogy hogyan kell ezeket a szervezeteket átalakítani, jogosítványaikat újragondolni. A titkosszolgálatok a korábbi évtizedekhez képest nyilvános és néha heves közpolitikai viták központjába kerültek. Gondoljunk csak arra, hogy a brit felderítő szolgálat (Sercet Intelligence Service, vagy más néven MI6), létét először 1992-ben ismerte el hivataloson Nagy-Britannia kormányfője! Ehhez képest ma szinte naponta jelennek meg újságcikkek és internetes hírek a hírszerző és elhárító szervezetekkel kapcsolatban, ma ebből weblapok is megélnek.

Ezért gondoltuk, hogy érdemes egy magyarnyelvű blogot indítani, amely a titkosszolgálatok világával kapcsolatos.

A blog neve John Le Carré egyik regényének címe („The Looking-Glass War”, 1965). Talán Le Carré az, aki műveiben a legkevesebb illúzióval ábrázolta a hidegháború korszakában egymással küzdő titkosszolgálatok néha világosnak tűnő, máskor áttekinthetetlenül összegabalyodó, homályos világát. Le Carré regényeit áthatja az árulást, az erőszakot megkérdőjelező cinizmus. Talán éppen ezért érdemes olvasni őket. Nem véletlen, hogy Richard Helmsnak (CIA igazgató, 1966-1973) nemcsak hogy nem tesztett Le Carré talán leghíresebb műve, a „Kém, aki bejött a hidegről” (1963), hanem egyenesen megvetette azt. Szerinte ugyanis könyvében Le Carré „a hírszerzés erkölcsi fundamentumát ássa alá, és ezen férfiak hitét munkájuk értelmében”. (Thomas Powers „The Man Who Kept the Secrets”, 1979)

John Le Carré

A blog mottóját Christopher Andrewtól, az ismert angol történésztől vettük, számos, az angol és a szovjet szolgálatokkal kapcsolatos tanulmány és könyv szerzőjétől. Természetesen ez minden kutatómunkára igaz, de ha a titkosszolgálatok világába akarunk betekinteni, akkor még inkább igaz…..